I. Fejezet

(a nulladik)

Mindig is egy utazó, utazni szerető ember voltam. Ez mára sem változott meg. Életem talán legnagyobb tervét szövögettem, amikor úgy döntöttem, hogy magam szervezem meg álmaim útját.

Akkor már jól kereső vállalkozó voltam és úgy gondoltam, hogy képes vagyok egy két hetes nyaralást megszervezni télvíz idején. Az úticél az USA, és azon belül Florida, Miami.

Időben elkezdtem szervezni a nyaralást. Szeptemberben már a kész papírokat (akkor még vízum kellett) indítottam útjára, hogy azok időben megérkezzenek, és ne legyen semmilyen akadálya az útnak.

Nyugodtan vártam az értesítést egészen november végéig. Ekkorra derült ki, hogy a vízumot intéző, teljesen véletlenül nagyon elpakolta a kérvényünket.

Irány Budapest, és az érvényes útlevelünket kikérve azonnal egy másik út után néztünk. Ott Pesten találtunk egy kedves kis utazási irodát és ajánlottak egy téli nyaralást a Kanári szigetekre, Tenerifére. Tetszett és mivel a pénz is rendelkezésünkre állt, így azonnal foglaltunk is.

Az indulás december 3-án, délután 4 óra, Ferihegy.

Sokszor repültem már és sokszor kellett időben a reptéren lenni. Az évek folyamán olyan nem fordult elő, hogy a hangosbemondó ne mondja be a nevem. Hát persze, hogy rendre későn érkeztünk.

Ezúttal odafigyeltem és időben fent voltunk a reptéren. Végig havazásban mentünk, de tudtam, hogy néhány óra és szikrázó napsütésbe fogunk megérkezni.

Az örömünk nem sokáig tartott. 16 óra előtt néhány perccel a kijelzőn megjelent, hogy a repülőnk késni fog. 17 órakor már mindenki aggódott, hogy egyáltalán lesz-e út, eljutunk-e vajon a napsütésbe?

18 órakor becsekkoltak bennünket és ezzel egyidőben egy kupont is kaptunk, amivel a spanyol légitársaság meghívott bennünket egy vacsorára ott a reptéren.

19 órakor már rémhírek is szárnyra keltek. A repülőgép épp motorcserén van. Az igazság is kiderült. Barcelonában leállt a számítógépes rendszer és emiatt nem engedték felszállni az onnan hazatérő gépünket.

20 óra. még mindig Budapesten vártunk és láss csodát a gép begördült. Volt vagy fél kilenc mire a gépen ültünk és azt számolgattuk, hogy vajon mikorra érkezünk meg, hisz közel 6 óra út várt ránk.

Meg sem fordult a fejemben, hogy hamarosan olyan élményem lesz, ami az elkövetkezendő 8 évemet meghatározza majd. Az előjelek már érkeztek, de ezt betudtam annak, hogy most nincs szerencsém.

Hajnal kettő volt, mikor Tenerifén szakadó esőben landoltunk. Nesze napsütés!

Mire ágyba kerültünk volt már vagy három óra.

Reggel tíz órakor arra ébredtem, hogy „kiveri a szemem” a napsütés. Rövidnadrágban és egy könnyű pólóban álltam ki az erkélyre, szívtam magamba a meleg napot. Már több mint 20 fok volt.

Napokon keresztül élveztük a nyarat a télben. Nagy séták, hegymászás, minden belefért a bő 1 hétbe.

Minden reggel az volt az első feladatom, hogy felhívtam a kollégáimat, hogy hogy haladnak, készen állnak-e a kiadott munkával és a beszerelések is zajlanak-e? Ergo: Dolgoztam akkor is, amikor nem kellett volna.

Jött egy ötlet, hogy nézzünk le a városba, mert ma piaci nap van, és érdekes lehet, hogy itt az óceán egyik szigetén milyen a piac vajon?

Nem kellett sokat sétálni, hisz szinte a szállodánk mellett volt a piactér. Rengeteg árus és ehhez rengeteg ember. Az túlzás lenne, ha azt mondanám, hogy nagy volt a tumultus. A piaci séta nyugodtan zajlott, amikor olyan furcsa érzés fogott el. Nem tudtam magamnak sem elmagyarázni, hogy mi is volt az, mert olyan hányinger, szédülős, gyenge vagyok érzés fogott el. Még nem jeleztem, de valami azt súgta, hogy kifelé kellene meneteljek a tömegből, mert ha összeesek, azt nem biztos, hogy jó néven vennék az emberek.

Amikor nem akart szűnni, meg ráadásul még le is izzadtam, kezdtem komolyra venni a dolgot és szóltam a feleségemnek, hogy nem érzem jól magam valami miatt.

• Mi a baj? – kérdezte.

• Nem tudom elmagyarázni, olyan szédülős érzés, és nem nagyon tudok rendesen állni sem –válaszoltam, de már az is nehezemre esett.

Nem tudtam mihez hasonlítani az érzést. Olyan minden jött egyszerre. Voltam már rosszul, de az, hogy leizzadtam, hogy nehezemre esett még beszélni is, meg közben hányingerem is volt, ez az, amit nem éreztem még soha.

Határozott lépésekkel haladtam kifele. Még szerencse, hogy nem volt nagy a piac és hamar a szélére értem. Még egy darabig hittem, hogy képes vagyok állva maradni, de erősen húzott a szegélykő. Megtaláltam, de az volt az érdekes, hogy nem éreztem jobban magam. Olyan érzés volt, mintha még mindig állnék. Fáradtnak és levertnek éreztem magam. Amikor a feleségem is utolért, már a szívem is úgy vert, mint amit felhúztak.

Nem láttam rajta ijedséget, mert mind a ketten úgy gondoltuk, hogy a reggeli nem esett jól és talán az következik, hogy a wc-t kell meglátogatni, csak fordított helyzetben.

Nyugodt léptekkel haladtunk a szállásunk felé, és éreztem, ha nincs lift, én nem leszek képes felmenni az emeletre.

Felértünk és azonnal az ágynak dőltem. Azt éreztem, hogy pihennem kell, mert az, ami történt az kissé alább hagyott és kezdtem jobban érezni magam.

A biztonság kedvéért felhívtuk az idegenvezetőt, ha szükséges segítsen orvost találni.

Miközben pihentem, azon gondolkoztam, hogy vajon mi is történt velem. Már nincs hányingerem, már nem is szédülök annyira. Egyszerűen hullafáradtnak éreztem magam. Miközben ezen gondolkodtam, valami nagyon furcsát éreztem. Fekve, nyugodt állapotban is ugyanazt éreztem, mint a piacon.

Hát ennek fele sem tréfa. Megint szóltam, hogy valami megint nem jó, de nem annyira, hogy orvost kelljen hívni.

Nem emlékeztem mennyi idő telt el, mert közben elaludtam. Mikor felébredtem nem volt szinte semmi bajom.

Vajon mi történhetett? Mi okozta ezt a rosszullétet?

Soha nem voltam egy beteges típus, így nem tudtuk hova tenni azt, hogy semmi olyan nem ettem, ami ilyen rosszullétet okozhat.

Úgy telt el a szabi utolsó napja, hogy arra sem emlékeztünk, hogy volt egy furcsa óra, amit nem tudunk hova tenni.

Nyugodtan és persze szerencsésen hazaérkeztünk és meg sem említettük, hogy volt valami útközben. Nem tulajdonítottunk neki nagy jelentőséget. Tenerife. Békéscsabától közel három és félezer kilométerre átéltem életem első pánikrohamát. Ez majd csak egy pár év múlva tudatosult bennem, amikor már tisztában voltam a betegségemmel. Akkor értettem meg, hogy mi az, ami kihozta belőlem, és milyen okok együttállása tett beteggé. A sors fintora, hogy pont egy piactéren. A pánikbetegség másik ismert neve: agorafóbia. Piaciszony.